Szabi leült egy székre és olvasgatott valamit a telefonján, én meg egy asztal mellet foglaltam helyet és elkezdtem írni a velünk történteket. Lassan két órája ültünk és vártunk, mire beviharzott egy ápoló és Áron anyukáját kereste. A pulzusomat felküldte a plafonra. Korábban a szomszéd kisfiút a műtétje után betolták a szobába, viszont ez a nővér egyedül jött. Azt mondta, hogy minden rendben, de Áron felébredt az intenzív osztályon és vigasztalhatatlanul sír. Csak egy ember mehetett vele, így szegény Szabinak továbbra is várnia kellett Áronra. Gyorsan levitt az intenzív osztályra, de már a folyosó elején hallottam az ismerős üvöltést. 3 kék ruhás és 2 zöld ruhás ember állt az ágya körül, de mindegyik csak tehetetlenül figyelte. Azonnal megkérdeztem, hogy fel lehet-e venni. Az én kezemben is elég nehezen nyugodott meg. Ez a fajta üvöltés az, amikor már nem figyel semmire, nehezen tudom kizökkenteni belőle és elterelni valamivel a figyelmét. Nehezítette a fájdalom és az altató hatása is. Közben azt vettem észre, hogy az egyik ápoló a hátam mögé tolt egy széket és azonnal a szekrényre rakott nekem egy pohár vizet. Áron hamarosan megnyugodott, de folyamatosan beszélnem kellett hozzá. Nem hiszitek el, de legalább négyszer kellett elmesélnem a Piroska és a farkast. Annál a résznél, hogy a farkas hasát megtöltötték kaviccsal és a farkas ébredéskor nagyon szomjas volt, azonnal elkezdett üvölteni, hogy ama, ama (almalé). Már legalább 6 órája nem ivott, de még egy kicsit várnunk kellett, nehogy félre nyeljen. Már szépen csendben feküdt a mellkasomon és az egyik doki odalépett megsimogatni az alkarját. Képzelhetitek... azonnal kezdte az üvöltést előről. Remélem nem tudta leolvasni az arcomról, hogy hová küldtem és mit gondoltam. Számomra is félelmetes arca volt, de ettől függetlenül nagyon aranyos doki. Mondjuk a korábban említett nővért leszámítva mindenki kedves, segítőkész volt. Az egyik sírás alatt szintén mondogatta, hogy ,,ama, ama, ama”. Az egyik doki nagyon figyelte és megkérdezte Tőlem, hogy mit jelent, amit mond. Mondta, hogy minden paramétere megfelelő, látja, hogy jó kezekben van, így nem szeretné további fél órára ott tartani. Azonnal hívta a gyerekosztály nővéreit, hogy felkísérjenek minket a helyünkre, ahol azonnal megkaphatja az üdítőjét.

Szegény nővérek tolták a kiságyat, de kis bogyó mindvégig maradt a karomban. Mikor felértünk, azonnal eltüntetett egy cumisüvegnyi almalevet. Rövidesen teljesen felébredt és elkezdett tisztulni a gyógyszerek után, de még mindig instabil volt. Az ágyban is figyelni kellett, hogy ne essen neki a rácsoknak. Megpróbáltuk fekve tartani, így Szabival elkezdtek bohóckodni.  Folyamatosan mosolygott és röhögött mindenen, mintha beszívott volna. Sajnos nem tudom, hogy mivel altatták, de jó cucc lehetett.

Amíg Áron a műtőben volt, hoztak nekünk a vacsorát. Áron tálcáját berakták a konyhába és mikor visszajött, elkértem a nővérektől. Beültettük Áront az ölembe és Szabi kezdte etetni. Másodpercek alatt benyomott 2 kis Danoninót, megevett majdnem egy egész szelet lekváros kenyeret és még utána a zsömléjét is megrágcsálta.

Összepakoltam néhány holmit, amire már nem volt szükségünk (véres ruhák, amikben a kórházba érkeztünk), így annyival kevesebb cuccal kellett másnap hazamennünk. Szabival beszéltük, hogy mi legyen a másnappal. Hozzon-e babakocsit, hívjak-e taxit, vagy esetleg Ő jöjjön haza hamarabb a munkahelyéről, ha délután engednének minket haza. Nem jutottunk dűlőre, mert nem tudtuk mikor hagyhatjuk majd el a helyünket. 8 óra előtt jött hozzánk az a doktornő, aki Áront varrta. Elmondta, hogy három sebet kellett összevarrni, összesen 7 öltéssel. Egy hét múlva kell visszamenni a gyerekorvosunkhoz varratszedésre, ha addig nincs más probléma (hányás, szédülés…stb.). Ha nem lesz semmi gond és Áron jól érzi reggel magát, 10 óra felé elhagyhatjuk a kórházat. 

Amikor kiderült, hogy Áronnak éjszakára maradni kell, fel sem merült bennem, hogy egyedül hagyom. Mindenki teljes természetességgel és aranyosan fogadta, amikor azt válaszoltam, hogy maradok. Nem tudták, mire vállalkoznának, ha Áront egyedül hagynám. Az  tuti, hogy az üvöltés miatt nem aludt volna a gyerekosztály.

A szomszéd kisfiú elaludt, így nem akartunk hangoskodni (Áron nem így gondolta). Apa megkérdezte, hogy tud-e még valamit nekünk segíteni, majd elköszönt, mert már unatkozott ő is. Nem akartam fürödni (Áron elalvása után gyorsan lemostam magam), Áron is jó volt úgy, ahogy volt, nem érdekelt mára már semmi. Áronnak bekapcsoltam Sam a tűzoltót a laptopomon, így volt egy kis nyugi, hogy rendet tegyek a helyünkön. Közben kaptam apától egy sms-t, hogy holnap is marad velünk. :) Jó nagy mosolyt csalt ezzel az arcomra. Kértem a nővérektől ágyat. Kaptam párnát, takarót, huzatot és magamnak kellett felhúznom és megcsinálnom mindent. Azon gondolkoztam, hogy mennyire gyűlölnék az ápolók a szülőket, ha még ezeket a minimális feladatokat is nekik kéne naponta százszor megcsinálni. Elmentünk fogat mosni, de a nagy délutáni szundi és altatás miatt Áron még nem akart aludni. Nem akartam a szomszédunkat zavarni, így kézen fogva a sötét folyosón bekukucskáltunk minden szobába és felfedeztük a falra felrakott játékokat. 

Este fél 10 fele Áron kidől és reggel fél7-ig aludt. Nem mondom, hogy nyugodtan, de a körülményekhez képest szuperül. Néha a fejét próbálta a fájós fülére fektetni, ezért sokat sírdogált.. Trierben pont ezen a héten van a legmelegebb, így az se könnyítette meg az éjszakánkat, hogy 26 fokban kellett idegen helyen aludnunk. Este 11 fele jöttek fájdalomcsillapítót adni a másik kisfiúnak, aki emiatt percekig csak üvöltött. Áron fel se ébredt rá, de a fülén lévő kötés is tompított egy kicsit a hangerőn. Szegény kisfiút szombaton szállította be egy mentőhelikopter. A mellkasát forró teával leöntötte. Sajnos a nevét nem sikerült megjegyeznem, de annyit megtudtam róluk, hogy Hollandiában élnek, és Németországban nyaraltak, amikor a baleset történt. 20 hónapos kisfiú, aki az első pillanattól kezdve mosolygott ránk. Nem gondoltam volna a jó kedve miatt, hogy ilyen komoly sérülése van. Amikor már láttam, hogy unja a játékait, odaadtam neki Áron könyveit (Áron a Sam a tűzoltó mesével volt elfoglalva, így nem érdekelte mi történik a holmijával). Aranyos volt az anyukája, mert az ő mesekönyveit is kipakolta a közös asztalra, hogy Áron is nyugodtan nézegethesse őket. Három ágyas szobába kerültünk, de a középső ágy mindvégig üres maradt. Szerencsére.

Borzalmasan telt az éjszakám. Minden kis apró mozgásra felébredtem. Ha a szomszéd kisfiú mocorgott, azt hittem Áron ébred és felálltam megnézni mi a gond. Hajnali egykor Áron 1 másodperc tört része alatt leszedte a felső kötését. Engem is baromira idegesített volna... A sebész azt mondta, azért kell rá az is, mert a gyerekek könnyen leszedik a kötést és ezt reggel szeretné majd eltávolítani. Áron viszont gyorsan megoldotta magának. Nem akartam neki visszarakni, mert az alsó kötés úgy hozzá volt ragasztva a hajához, hogy le se tudta volna szedni. Innentől nem csúszott a szemére a kötés, nem szorította az a szar a fejét és végre nyugodtabban tudott aludni.  

Fél 7-kor Anna, Peti, Gergő mesekönyvvel indítottuk a napot. Áront befektettem az ágyamba és vártuk, hogy a többiek is felébredjenek. Utána felöltöztünk, beágyaztunk, összepakoltuk a játékokat, újra felfedeztük a folyosót, bekukucskáltunk minden nyitott ajtón, játszottunk a falra szerelt játékokkal és vártuk a reggelit.

Mikor átadták a reggelinket, szólt egy nővérke, hogy menjünk az orvosi szobához kötéscserére. Szerencsére nem kezdtünk bele az evésbe, különben nem tetszését fejezte volna ki a gyerek. Ültünk és vártunk a folyosón, közben találkoztunk egy Fannival hasonló korú lánnyal. Áron meglátta a rózsaszín ruháját és hatalmas mosollyal a száján kijelentette, hogy ,,Nyem". Rákérdeztem, hogy most annak örül-e, hogy a lány nem orvos/ápoló: ,,Jó" . Szegénykémnek fóbiája lett mindenkitől, aki hozzá akart érni és fehér ruhát viselt. Behívtak minket, ezt elmeséltem a dokinak és mondta, hogy akkor átöltözik, mert Áront üvöltve cipeltem be a szobába. Végig az ölemben lehetett, de le kellett fogni, hogy szép óvatosan a kötést leszedjék, megnézzék a varratokat és egy tiszta tapaszt tegyenek a fülére. Alig bírtam lefogni, mert nagyon erősen ellenkezett.

Visszatértünk a szobába és a reggelije nagy részét eltüntette. Innentől kezdve kicserélték Áront. A reggelivel annyi energiát merített, hogy le se lehetett lőni. Azt találtam ki, hogy amíg megeszem a saját reggelim, Áront beteszem a kiságyba. Felállt, ugrált, kiabált, mint egy őrült kismajom. A végén bekapcsoltam egy mesét, mert már nézni is rossz volt azt, amit művelt. Kivettem az ágyból és rohant volna a folyosóra játszani. Az altatás és a fejét ért sérülés miatt még mindig elég instabil volt, így nem engedhettem el a kezét. Ennek ellenére egyszer sikerült a fenékre esnie. Idő közben apa is megérkezett hozzánk és együtt vártuk az egész rémálomnak a végét. Megkaptuk a zárójelentéseket, lefogtuk Áront, míg kivették a kanüljét, de szerencsére fél 10 felé végleg a hátunk mögött hagyhattuk a gyerekosztályt. Nagyon bízok benne, hogy örökre.

Szegény gyerek mást se hallott otthon egész délután: Ne szaladj!, Lassabban!, Ne rohanj már!, Nem érted meg, hogy megint el fogsz esni!, Állj már meg!, Ne ugrálj!, Óvatosan!, Oda nem szabad felállni!, Gyere már le!...stb.

Apával szegény megsebesült Józsi bácsit is bekötötték és este a virágaimat már locsolókanna helyett fecskendővel locsolta. :)