Reggel 5:30kor ébresztett Szabi, hogy nem találja a hétvégén kimosott mellényét. :) Mivel anyum reggel 8-kor indult vissza Magyarországra, 6 órára volt beállítva az ébresztőórám, így nem akartam már tovább aludni. Áron is hamarosan kiabálta, hogy ANYAA. Elég jó kedvvel kelt, de még mindig fáradtnak és nyűgösnek tűnt. Nem akartam neki említeni, hogy mama ma megy haza. Anyunak mondtam, hogy ne kezdje el az ágyat lepakolni, mert Anikóéknál szedte elő a szekrényből a tiszta ágyneműt és azonnal kiabálta hogy ,,mama nem!!, azaz mama nem mehet el. Amióta kiköltöztünk, nehéz a családtól való elválás, de egyre könnyebben ment az évek elteltével. Amióta Áron megszületett, ismételten nehezedik a dolog. Áron egyre jobban kötődik a családtagokhoz és barátokhoz. Kezdi érteni, hogy miért húzzuk ki a nagyszobában az ágyat, ha jön valaki hozzánk, majd miért kell mindent elpakolni. Ha valaki magunkra hagy, 4-5 napig még keresi az illetőt. Minden egyes  “mama ho?”-val a szívembe döfi a kést. Ma se volt ez másképp... A búcsúzkodásnál  már elmondtam, hogy mama nem jön egy darabig vissza. Ezekre a napokra valami klassz programot találok ki, hogy jobb kedvünk legyen. Délutánra uszodát terveztem, de az előző heti hasmenés miatt könyvtárlátogatásra módosítottam. 

Könnyes szemmel megnéztük a vasútállomást, így láttunk két vonatot, majd bementünk a boltba. Áron már a bevásárlás elején talált magának egy három darabos kisautó szettet (tűzoltó, mentő, rendőr). Mivel a búcsúzkodás miatt rossz kedvem volt, próbáltam valami apróságot keresni felvidítás gyanánt magamnak és Áronnak. A kezében hagytam, de a bolt közepén szétszakította a dobozát. Mondtam neki, ha ilyen türelmetlen és a kasszáig sem tud várni, nem veszem meg. Elvettem, visszafordultam és a hatalmas üvöltés közepette nem akartam akkora paraszt lenni, hogy a szétszakadt dobozú játékot visszateszem. Ráadásul még mindig akartam hazavinni valami apróságot, amivel később játszani fogunk. (Tudjátok, nincs elég kisautónk itthon.) Ezután Áron kért egy perecet, amit hazáig majdnem megevett. Szerencsére ezzel meg is nyugodott. Reggeli kipipálva.

Majdnem 9 óra volt, mire hazaértünk. Gyorsan felporszívóztuk a teraszt, meglocsoltuk a virágokat, kipakoltunk a mosógépből, kiteregettünk, elindítottunk egy újabb adagot.  Beágyaztunk mama után és a párnája alatt megtaláltuk a cumit, amit a reggeli indulás előtt rejtett oda. Gyorsan eldugtam a farmerom zsebébe, hogy Áron hamar túllépjen azon, hogy nincs cumi. Összegyűjtöttük a szemetet, hogy a kukát is le tudjuk majd vinni. Úgy voltam vele, hogy a kisautók dobozát is ki lehetne dobni, így odaadtam Áronnak a szirénázós járműveket. ,,Jó!” és hatalmas mosollyal fogadta az ismerős autókat. Felpakolta őket a konyhaasztalra és együtt kezdtük a boltban vásárolt kovászos uborkának való ubit mosni. Levágtam a végeit az előre odakészített vízbe, majd Áron horgászta ki őket a kukába. Megpucoltuk hozzá a fokhagymákat is. Áron felállt a székre, hogy ő is tudja az üvegbe pakolni az uborkákat. 

Már az uborka rég nem érdekelte Áront, állva maradt, és egyszer csak nyúlt valamiért, elvesztette az egyensúlyát és leesett. A kis hely révén viszonylag lassan érkezett meg a földre, de a fejével pont a radiátor vízleeresztő csapját érte. 

Előttem egy méterrel történt az egész, de annyira le voltam lassulva a reggel történtek miatt, hogy képtelen voltam elkapni röptében. Felkaptam, várnom kellett néhány másodpercet, hogy újból levegőt vegyen és üvöltsön. Szerencsére nem vesztette el az eszméletét és nem hányt. Rápillantottam a fejére, ott láttam egy mély 1 cm-es sebet és a füle teteje is kezdett vérezni. Úgy ítéltem meg, hogy azonnal hívom a mentőt, mert babakocsival nem sétálok be a 20 percre lévő kórházba, de jobb lenne, ha látná egy doki. A nagyszobában felkaptam a telefont, gondolkodás nélkül tárcsáztam a 112-t és üvöltve kezdtem bele a mondandómba. Frau Hajdu. - ,,Melyik város?” Trier. -,,utca?” Schützenstrasse 39. - ,,Mi történt?” Kisfiam leesett a székről, vérzik a feje. - ,,Hány éves?” 2. - “Rendben, azonnal mennek.” A várost, az utcát és a házszámot kétszer mondatta és mondta vissza, mert közben Áron teljes hangerővel a kezemben és a fülem mellett üvöltött. Áron az esés közben leborította a vizes műanyag tálat, ami rajta landolt, így az egész konyha és Áron is úszott a vízben. Én egy melltartóban és nadrágban voltam Árontól csuromvizesen. Áront lábra állítottam a konyha ajtajánál és rohanva pakoltam egy szatyorba: váltó ruha a gyereknek, telefon, pénztárca (Áron eü-s kártyájával), pelus, gyümipép, cumisüveg és az asztalon lévő kis autók. Elmondtam Áronnak, hogy jön értünk egy mentő, így a mentőautóért már nyúlt is. A reggeli felsőmet magamra húztam, Áronról lehúztam a vizes ruhákat és felvettem a kezembe. Ebben a pillanatban hallottam, hogy egy szirénázó mentő megállt a házunk előtt. Kezembe vettem egy papucsot, megfogtam a kulcsokat és már lent is voltunk a mentőnél. Arra se emlékszem, hogy bezártam-e bejárati ajtót, vagy csak behúztam. Talán egy kicsit elcsendesedett Áron, mikor meglátta a mentőt, de amint beszálltunk, megijedt és üvöltött tovább. Két fiatal mentős jött értünk. Látták, hogy Áron meg van rémülve, így nem kezdték el fogdosni, és nem tudták megnézni a sebeket. Végig az ölemben utazhatott és még a kötszert is nekem adták. Ösztönösen nyúltam érte azonnal. Mondtam nekik, hogy nem olyan csúnya a seb, de szerintem varrni kell. Mondtam, hogy egyedül vagyunk, nincs itthon a férjem, aki autóval be tudna vinni a kórházba, ezért hívtam mentőt. Jó döntés volt, mert mindenhol soron kívül fogadtak, igaz nem haladtunk gyorsabban. Miközben kivettem a kártyát a táskából, észrevette Áron a gyümölcsszeletet és úgy voltam vele, hogy az is nyugtatja, egyébként is tízórai idő van. Az út közepére Áron megnyugodott, majd figyelte, hogy mi történik. A mentős betette a kártyát a tabletbe és jegyzetelt rajta. Értitek??? Tabletbe. Kikerekedtek a szemeim. Sajnos egy kicsit le vagyunk maradva ilyen téren. Közben a mentős elmosolyodott, mert észrevette, hogy Áron a kezeiben egy kis mentőt szorongat. A következő kép egy hónapja  készült, de erről a játékról van szó.

Perceken belül a kórházban voltunk. Tiszta déjávu érzésem volt, mert a szülés utáni hetekben is erre az ambulanciára kellett járnunk Áronnal a sárgasága miatt. Meglátta Áron a fehér ruhás embereket, a kórházi folyosót, a vizsgálókat, és kezdte előről az üvöltést. Gyorsan megnézték Áron fülét, majd tovább irányítottak minket a fül-orr-gégészetre. Beültünk egy vizsgálóba, ahol Áron nagy nehezen megnyugodott az ölemben és a maradék 2 harapást megette a gyümölcsszeletéből. Ha valaki németül szólt hozzánk, azonnal kezdte a sírást megint (mint akit ölnek, ami a torkán kifér) Belépett egy doki és azonnal rázendített, persze tele volt a szája kajával. Az orvos forgatta a szemét rendesen.... (Ennek később volt jelentősége, ugyanis 6 órával az altatás előtt nem lehet enni - a gyomortartalom nehogy a tüdőbe kerüljön.) Itt gondoltam azt, hogy mekkora barom vagyok, hogy a cumit nem pakoltam be. Elkezdtem könnyezni, papírzsepit kerestem, de megtaláltam a reggel eldugott cumit. Istenem, ekkora szerencsénk nem lehet! Az estetek 95%-ban a konyhaszekrénybe rejtem. A cumival a szájában megnyugodott, és rájött, hogy az ég világon senki se akarja bántani. Ott feküdt az ölemben a mellkasomon és a háta mögött szép csendben a doki alaposabban szemügyre vette a sebek nagyságát és mélységét (már amennyire ezt az alvadt vértől látni lehetett). Itt már tudta, hogy ebből altatás lesz, mert ilyen piciknél nem varrnak ambulánsan lokális érzéstelenítővel és főleg nem ébren. Ez volt az a pont, hogy azonnal hívni akartam Szabit. Azt gondoltam a magyar felnőtt sürgősségi rendszer alapján, hogy gyorsan megvarrják és mintha mi sem történt volna, hazaengedik. Szegény Szabit felhívtam, majd itt bőgtem el magam teljesen. Mondtam neki, hogy szerencsére nem komoly, de szeretném ha azonnal jönne hozzánk, mert Áron fülét altatva össze kell varrni. Miután megkaptuk a fül-orr-gégén a papírjainkat, elmentünk a kórházi regisztrációs szobához, ahol elintézték a felvételünket. (Azért kíváncsi lennék, hogy egy haldokló, egyedül érkezőnek hogy oldják meg a felvételét.) Amikor elfolyt a magzatvizem és bejöttünk, Szabi ment le elintézni ezt. Most a vérző fülű gyerekemmel az ölemben (természetesen kötés nélkül) mentem, de szerencsére csak egy nő volt előttünk, és szinte azonnal behívtak minket is. Gyors regisztráció után felmentünk az osztályra és azonnal megmutatták a 3015-ös szoba ablak melletti kiságyát. Áron beleszerelmesedett a pöttyös huzatba és a soron következő teendőnél se akart onnan mozdulni. Muszáj volt átmennünk egy vizsgálóba, ahol megmérték a súlyát (15 kg) és a magasságát (98 cm-bár olyan görnyedten, állt mint egy öreg). Már alig várta, hogy az új ágyába visszatérjen. Bejött hozzánk egy bunkó nővér (végig ez maradt róla a véleményem) és szegény fiatal ápolónőre förmedt, hogy miért nincs még Áronon műtős ruha. Gyorsan hozott egyet, amin lufis elefántok voltak és Áronnak a lufi láttán egyből felcsillant a szeme. Ezt észrevette az ápoló és a következő pillanatban már egy lufival állt a lábunk előtt. 

Mivel anyum egész nap az esti repüléstől tartott, még csak meg se mertem említeni neki a velünk történteket. Pedig egész nap tartottuk a kapcsolatot - merre jár és sikerült-e a reptéren mindent megtalálnia. Idő közben apa is megérkezett a kórházba és az aneszteziológushoz már hármasban mentünk. Szabi már a jelenlétével akkora lelki támogatást adott, hogy azt elmondani és leírni sem lehet. Nem beszélve arról, hogy a telefonhívás után szinte azonnal ott volt velünk. Összeírtam neki, hogy miket pakoljon össze, majd apa hazament a holmikért. Áron három új nínós autóját nem találtuk a szobában, így felhívtam Szabit, hogy nála maradtak-e. Végül kiderült, hogy az aneszteziológián felejtettük őket. Amikor rájöttünk erre, fordultunk is vissza. Ezalatt az idő alatt apa eltüntette a konyhában hagyott káoszt és összepakolt néhány (4 táskányi) dolgot. Mentségemre szóljon, egy hátizsákban csak mesekönyvek és Józsi bácsi a traktorjával, egy szatyorban meg csak Áronnak nasi és almalé volt. Fél egy fele Áron annyira kimerült, hogy délután négyig elaludt.

Elalvás előtt nem nagyon mertük itatni, mert nem tudtuk mikorra tervezik az altatást. 2 órával előtte már nem lehet inni. Ébredéskor egyből kérte az almalevet, de nem adhattunk neki. Arra, hogy mikor szeretnék varrni, nem tudtak választ adni. Hallották Áron üvöltését, hogy ,,ama", ,,ama" (almalé) és pár perc múlva már hoztak is valamilyen löttyöt, ami perceken belül kiütötte kis manót. Mivel előtte 3,5 órát aludt, illetve a gyógyszer felét kiköpte, azt gondoltam, hogy Áronnál gyengébb hatása lesz. Szerencsére nem lett igazam. Mondtuk is Szabival, hogy adhatnának otthonra is belőle. :P Bekenték mindkét kézfejét valami érzéstelenítővel, majd leragasztották, hogy a későbbi vénabiztosítás ne legyen fájdalmas. Lementünk a műtős részlegig az ápolókkal, sajnos nem mehettünk tovább Áronnal, így itt elköszöntünk Tőle. Ő már csak a szemével követett minket. A fejét még felemelte, mert az ápolók elkezdték leszedni a kézfejéről a ragasztót és nagyon kíváncsi volt, hogy mi történik vele. Leültem egy padra és itt már teljesen eltörött a mécses. Lekísértem Szabit cigizni, majd felmentünk Áron szobájába és úgy döntöttem kiírom magamból ezt a sok negatív élményt.