A közeljövő utolsó orvosi vizsgálatán estünk túl. 

A kihívás az volt, hogy egyedül és busszal kellett vinnem Áront.

Elfelejtettem a tejet bepakolni, így vissza kellett fordulnom. Nem is én lennék. (Szerencsére volt egy teljes óránk odatalálni.) Egy szomszédot megkértem, hogy a lépcsőházban vigyázzon Áronra, amíg felszaladok a tejért. Képtelen vagyok percenként a babakocsival fel-le rohangálni az első emeletre. (Ha így folytatom, izmosabb leszek, mint Szabi.) A szomszédom mondta, hogy máskor is szívesen segít vigyázni Áronra. (Neki is van egy iskolás fia.)

A buszmegállóban megismerkedtem egy egyetemistával. Megkértem, hogy a sofőrnél vegyen nekem jegyet, amíg én Áront felrakom a buszra. Adtam neki pénzt és mindent elintézett nekem. Még azt is megmutatta, hogy pontosan hol kell majd leszállnom.  

A praxist gyorsan megtaláltuk. 12:15-re volt időpontunk, de a mai napon csak 11-ig volt rendelés. A beiratkozó kérdőívet se tudtam kitölteni, olyan gyorsan szólítottak. :) Végre, ahol van értelme időpontra menni. Egy kedves nővérke csinált EKG-t és megnézte Áron vérnyomását. Az ágy felett, ahova Áront fektetni kellett, volt egy hősugárzó. A fiam teljesen úgy érezte magát, mintha a tengerparton napozna. A biztonság kedvéért a cumi ott volt mellette, de szerencsére nem kellett igénybe vennünk. :) Ezeknél a vizsgálatoknál végig aludt. Bezzeg amikor az anyja vetkőztette... teli torokból üvöltött.

Amikor a nővérke elkészült, gyors konzultáció után a doki átvezetett egy másik szobába. Ott már Áron nem értékelte az alacsonyabb hőmérsékletet, így kezdte a nyafogást. Sírás közben igen nehéz szívultrahangot csinálni, így a doki egyből készítette a cukros szirupot.... Ha ha ha a cumira rákenve, Áronnál kb. 2 percig hat, utána üvült újra. De milyen jó, hogy visszaszaladtunk azért a bizonyos tejcsiért. Nem láttam még olyan ultrahangos vizsgálatot, ami alatt a páciens lakmározott. Olyan mohón tüntette el Áron a neki szánt ebédet, hogy az alá fektetett pelenka is úszott a tejtől. Szerencsére minden rendben találtak, így csak szeptemberben kell ismét egy kontroll vizsgálaton átesnünk. 

Kijöttem a rendelőből és mentünk a lifthez. Nyomtam volna a gombot, de rá volt írva, hogy karbantartás miatt nem működik. Szerencsére csak ez első emeletről kellett cipekednem. Lihegve leértem és a szerelő megkérdezte, hogy segítsen-e a babakocsit felvinni. Persze! Úgy szeretném újra lecipelni...

Visszafelé a buszmegállóban megállt mellettünk egy kukásautó és a rajta dolgozó munkás szólt, hogy ne haragudjak, de szeretne megkérni arra, hogy menjek arrébb a babakocsival, mert hangosak lesznek és nem akarják a babát zavarni. A pofám leszakad, hogy milyen rendesek az emberek, ha van velem egy kis manó. 

Visszafelé a buszon Áron újra aludt. Öröm vele tömegközlekedni, mert mindenkinek csak a ragyogó és mosolygós tekintetét látom, ha rápillantanak. ,,Milyen pici..." ,,Mikor született?" ,,Milyen szép..." ,,Ó de aranyos..."  ,,Fiú vagy lány?..." - Na ettől a kérdéstől falra tudok mászni. Szegény gyerek tetőtől talpig kékbe öltöztetve és megkérdezik. Ennyi színvak (vagy hülye) van Németországban? 

Délután olyan eleven volt, hogy majdnem hasra fordult, de az utolsó mozdulatnál beszorult a keze és sírás lett belőle. :)

Miközben írtam a cikket, becsöngetett egy tűzoltó. Úgy rágta a szájában lévő rágót, hogy a kislábujjáig leláttam. A gyerek vaságyastól volt vagy 30 kiló és csoda hogy nem esett szét a lazaságtól. Néztem nagyokat, hogy mit akar. Péntek este evakuálják a környéket, mert találtak egy 250 kg-os II. Világháborús bombát, amit most akarnak elszállítani. Remek!!! Kb. este 7-től 11-ig találnunk kell valakit, aki befogad minket.